2013. február 25., hétfő

Apa lettem


Néhány nap alatt "más színű lett a világ"

2013. február 22. napon a dél körüli órákban a munkám miatt New Yorkból Londonban landoltam épp, mikor értesültem róla, hogy kislányom a vártnál hamarabb aznap hajnalban/reggel megszületett... 

Néhány óra múlva már a budapesti járattal szó szerint repültem hozzá és 22 óra 10 perckor már a kórház portását agitáltam, hogy ha átrepültem a fél világot, hogy láthassam, nehogy már ő ne engedjen be.....
Most mit mondjak? 

... minden szó elfogultnak tűnhet... Gyönyörű, nyugodt baba.... és ami a leglényegesebb: egészséges, attól eltekintve, hogy kissé nehezen áll át pocaklakó mivoltából a földi életre...de ez csak átmeneti apróbb probléma. 
Mindenben támogatom az anyukát a kórházban töltött napok alatt és utána is...noha ettől érezhetően nem változik emberileg az a stílus, amivel a terhesség kezdete óta hozzám viszonyult...pedig a csöppség miatt szülőként csak együtt kellene működnünk....

Így az öröm mellett továbbra is kérdőjelek halmaza a miképp tovább....

Az első napok benyomásai és történései dióhéjban a repülés, a másik időzónából való átállás nehézségei mellett szólnak arról hogy "az örömhöz is erő és idegek kellenek"... s míg az első találkozáskor a babára várva az anyuka is igényt tartott a simogatásomra, nyugtatásomra.... másnapra visszatért az az arc, amit a terhesség alatt mutatott.... s bár a legjobb szándékkal figyeltem minden szavát, mire lehet szüksége és a következő látogatásomig be is vásároltam mindent számára a komfortérzéstől a kismamáknak való homeopátiás fogkrémen át a mellbimbóvédőig....  kaptam volna inkább semleges tudomásulvételt a törődésért semmint a kritizálást, az elégedetlenkedést.... 
Mikor az első anyatejjel történő etetést kihányta a kislány - valószínű még a születés közben nyelt magzatvíz hatására és átvitték éjszakára az intenzív osztályra.... hívott az anyuka... fél órákat beszélgetve próbáltam nyugtatni...azzal együtt, hogy emberileg nem tetszett a stílus amivel mindezt reagálta.... és gondolnám, hogy az aggódás és a tehetetlenség hangja volt.... ha nem ez lenne a jellemző felém való viszonyulásában a terhessége alatt... ellentétben az előtte megéltekkel....
Felmerül a dilemma, hogy eddig azért nem álltam jobban apai jogaim illetően a sarkamra, mert ugye mindent ami nem az ő tetszése, óhaja szerinti szó, elképzelés, tett volt, azt elég nagy  felháborodással reagálta le és ennek én nem akartam kitenni sem őt sem a babát.... most az jön, hogy szerencsés esetben tudja szoptatni, és nehogy stresszeljen  és ez a az anyatej minőségének rovására menjen, hiszen annyit hall erről az ember..... de valahol ott a kérdés, hogy mert a kislányom és ő ugye egyfajta szimbiózisban élnek majd.... ha a gyermekre tekintettel akarok lenni, hogy semmiféle düh stb ne rajta csapódjon, akkor miképp fogok valaha is a kissé tiport apaszerepemnek teret nyerni? Ezzel, hogy mindig meg van a jó ok arra, hogy kíméljem a babát közvetve és őt... ezzel nem ártok-e hosszú távon a babának és magamnak? Mi az a pont, határ ahol egészséges és emberi keretek között természetesen de a hosszabb távú érdeket kell szem előtt tartanom a jelennel szemben?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése