( az így kiemelt részek összeolvasása röviden vázolja összefüggően a történetem. )
(az így jelölt részek linkek, és a blog oda tartozó bejegyzésére utalnak.)
Azt mondják,
egy nő egyaránt képes mindent megtenni azért,
hogy legyen gyermeke és azért, hogy nem.
Ezt férfiként a saját bőrömön tapasztalom.
Történetem a 2012-es év elején kezdődik, mikor egy a baráti társaságomban nemrég elvált nőismerősömmel közelebbi kapcsolatba kerültem.
Tudtam, hogy volt párjával már négy sikertelen lombikbébi programon túl vannak. Néhány hónap alatt érzéseim - úgy tűnt viszonzottan - komolyabbra fordultak a hölgy iránt, és azt gondoltam, hogy aki ennyit küzd azért, hogy anya lehessen, az megérdemli, hogy ebben része legyen; és biztos voltam abban, hogy gyermek nélkül vagy gyermekkel, de az érzéseim tiszták és komolyak a Kedvesem iránt.
Júliusban bekövetkezett a csoda, várandós lett....ezzel azonban minden addigi felém tanúsított érzése, az összhang, ami közöttünk már-már idilli volt ... minden a visszájára fordult és pokol lett számomra a kapcsolatunk.
Az első három hónapban éjt-nappallá téve igyekeztem az új élethelyzetben tekintettel lenni rá és részt venni abban, hogy várjuk közös gyermekünket, gondolván, hogy biztos a hormonok, a "más-állapot" miatt feszült stb....
Jelenlétem, kedveskedéseim szinte irritálták, az orvosi vizsgálatokon való felelős ottléteim elől elzárkózott, mondván : " túl személyes ügy számára a terhesség"...
Aztán mikor már az egészségem kárára ment lassan a próbálkozásom, hogy addigi kapcsolatunk méltó folytatásaképp párként várjuk a babát, hét hétig kerültem a kommunikálást stb, ami után jeleztem, hogy nyilván volt elég ideje feldolgozni a történéseket és átgondolni a dolgainkat, ideje lenne felnőtt emberek módjára megbeszélnünk mindent.
Számomra akkor még fontos volt, az apaság számomra sokat jelent és nem akkor kezdődik mikor megszületik a baba...
Gondoskodni akartam első pillanattól mindkettőjükről és együtt élni meg a családunk születését. A "a szünet " alatt is informálódtam hogylétükről, így tudtam, hogy hála istennek minden rendben van mindkettejükkel.
Évek óta külföldre köt a munkám, de első pillanattól kész voltam akár feladni ezt és az otthoni, rendezett körülményeimben otthont biztosítani és családként élni; vagy akár eladni a szép családi házam és közösen választott helyen újat venni; és lehetőségként adódott, hogy kint éljünk együtt családként.
Sőt felmerült, hogy amennyiben nem tiszta még e kép, akkor is beköltözzön az otthoni házamba, ahol a közel élő szüleim segítségére is számíthatott volna, hiszen az ő szülei több száz kilométerre élnek.
A "nagy" beszélgetésünk ugyanabban a hangnemben zajlott, mint amiből hetekkel azelőtt kimenekültem. Az addigi kapcsolatunk meghazudtolása volt a " nem ígértem kettőnkkel kapcsolatban semmit ", hiszen annak idején megbeszéltük, hogy vállalom, de csak ha együtt csináljuk végig...és ezt nem épp csak a fogantatásra értettem. A hír bejelentését tulajdonképp ultimátumként kaptam, és én egy pillanatig sem haboztam (hiszen a Kedvesem gyermekkel vagy anélkül őszintén szerettem).
Sajnos volt részem a vasárnapi apuka szerepében, és ezt nem kívántam újra magamnak sem és a leendő gyermekemnek,ezért ez sarkallatos pont volt beszélgetéseinkben a gyermekvállalást illetően, hogy akkor együtt, otthont teremtve, a mindennapokat is együtt élve....
Ha fájó dolog is egy "szakítás"...ez itt ezzel nem ér véget...
Mindaz a közös élmény amiben részünk volt, az részéről csak a cél érdekében megjátszott volt? Jó szándékom, érzéseim mind csak eszközként szerepelt saját célja elérésében?
Csak mert a természet így rendezte, hogy a nő testében fejlődik ki a gyermek, van-e joga megfosztani engem pl attól az élménytől, hogy megmozdult?
Telnek a hetek és minden javaslatom, segítő-, törődő szándékom süket fülekre talált a terhesség alatt, és berendezkedett egyedülálló anyaként.
Én azt gondolom, egy gyermeknek mindkét szülőjére szüksége van minden téren....és bár nem beletörődve, de inkább magam őrölve igyekeztem a leendő anyukának időt hagyni. Minden beszélgetésünkkor biztosítottam, hogy bármiben számíthat rám, de azon túl ezzel nem élt, hogy együtt elmentünk és az én költségemre megkötöttük az őssejt-levétel/tárolás szerződését. / Reméljük, soha nem lesz rá szükség, de ad egy jó érzést, biztonságot. És nem az összeg, hanem maga a tény, hogy valamiképp gondoskodhattam már róla, adhattam....Erich Fromm azt írja Az érzelmek pszichológiája című könyvében, hogy a szeretet cselekvő törődés...És azt hiszem ennek a lehetőségnek a napi szintű hiányát élem meg..../
Számomra egyértelmű volt mindig, hogy a születendő gyermekem iránt mind anyagilag, mind érzelmileg, jogilag felelősséget akarok vállalni. Idilli álmom volt, hogy mindenben a véleményeinket megbeszélve, a gyermek számára legjobb döntést hozzuk majd akkor is szülőként, ha nem élünk egy fedél alatt./ ekkor még csak halvány sejtelmeim voltak, hogy ez nem így lesz /.
Utánajártam és időpontot egyeztettem (volna) az illetékes gyámügyi előadóval és az anyukával, hogy aláírjuk közösen az apasági nyilatkozatot.
Ennek nem túl gördülékeny megbeszélésekor a leendő anya kifejezte óhaját, miszerint mondjak le a gyermekem felügyeleti jogáról az ő javára, és egyértelműen közölte, hogy a közös gyermekünk az ő családnevét fogja viselni.
Nem megbeszélve, kérve, hanem tényként, akaratként közölve....abban a stílusban, amit végig a terhesség első pillanatától gyakorolt velem szemben, és ami egy ponton túl emberileg nem tolerálható.
Megbeszélésre való törekvésem cirkuszként vette, noha minden vélt/valós sérelmem ellenére mindvégig a terhessége alatt a legmesszebbmenőkig tekintettel voltam rá és inkább túlléptem dolgokon önmagam őrölve, tudva, hogy rá vigyázni kell, önmaga és a baba érdekében.
A magyar családjog és az élet nagy rendezők, így megtudtam ( majd tőlem az anyuka is), hogy a válás hivatalos kimondása ellenére a volt férjet anyakönyvezik apának, az ő családnevére írják majd az újszülöttet.
A kismama már ekkor kijárta, hogy mégis az ő családi neve kerüljön a volt férj apaként való bejegyzése ellenére.Én erről is tényként értesültem.
Ami a felügyeleti jogot illeti első reagálásom természetes szerintem mindenki szemében, hogy eszem ágában sincs lemondani róla.
Próbáltam tájékozódni ez ügyben, így kiderült különféle jogi fórumokon stb., hogy ez így nem is létezik az egyébként elég visszás magyar jogban.
Teltek a hetek és a tél beköszönte eltöltött némi aggodalommal, de úgy terveztem, hogy a szülés cárható időpontja körül itthon tartózkodjam, segítségükre legyek, ott legyek.
Aztán....
Néhány nap alatt "más színű lett a világ"
2013. február 22. napon a dél körüli órákban a munkám miatt New Yorkból Londonban landoltam épp, mikor értesültem róla, hogy kislányom a vártnál hamarabb aznap hajnalban/reggel megszületett... Néhány óra múlva már a budapesti járattal szó szerint repültem hozzá és 22 óra 10 perckor már a kórház portását agitáltam, hogy ha átrepültem a fél világot, ne tegye velem, hogy ő nem enged be ....
Most mit mondjak? minden szó elfogultnak tűnhet... Gyönyörű, nyugodt baba.... és ami a leglényegesebb: egészséges, attól eltekintve, hogy kissé nehezen áll át pocaklakó mivoltából a földi életre...de ez csak átmeneti apróbb probléma. Mindenben támogattam az anyukát a kórházban töltött napok alatt és utána is...noha ettől érezhetően nem változik emberileg az a stílus, amivel a terhesség kezdete óta hozzám viszonyult...pedig a csöppség miatt szülőként csak együtt kellene működnünk....Így az öröm mellett továbbra is kérdőjelek halmaza volt ekkor is a miképp tovább....
Azután, hogy a kórházból a lakásukba hazavittem őket, noha zökkenőmentesnek nem nevezhető a hazaút.Ekkorra már újra úgy viselkedett velem az anyuka amint az a terhesség alatt kialakult, és amit én emberileg kifogásolok mindenképp.
Kétezer kilométerre élve ambivalens dolog apának lenni. Egyrészt valamivel könnyebben viseli az ember a kialakult helyzetet, másrészt betölti a hiány és a hogyan tovább kérdése.
Következő hazautamkor alig vártam, hogy láthassam, karjaimba vegyem.
Felemelő érzés minden pillanat amit vele tölthetek.
A volt férjjel egy időben megjelentünk az illetékes gyámhivatalnál és elindítottuk az apaság jogi rendezésének nem egyszerű folyamatát, melyben az anyuka a felajánlott fuvarozásom stb. ellenére sem tudni, hogy együtt működik-e. Szerinte egyszerűbb rögtön bírósági eljárást lefolytatni.
Jelenleg itt tartunk.
Nemrég volt két hónapos, és kaptam telefonon egy fotót róla.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése