Felemelő érzés apának lenni

Megtanultam, hogy ahányszor csak egy újszülött apró ökle először szorítja meg édesapja ujját, örök fogságra ítéli azt.

Gabriel García Márquez

Több mint egy hónap után újra láttam a hathetes kislányom. Hatalmas szemeivel, ennivalóan aranyosságával még jobban elvarázsolt mint amiképp eddig tette emlékeim szerint. 

Voltunk bevásárolni, és egy ideig a kocsiban kettesben maradtam vele... mellkasomra vonva beszélgettem vele és nyugtatgattam, el is aludt édesen .... Nagyon felemelő érzés az Édesapjának lenni. 

Napi szinten "babáznék" legszívesebben annak minden felelősségével és teendőjével, örömeivel egyetemben....de sajnos hamarosan újra a hiány lesz a mindennapjaim része.... 

Édesanyámmal tettünk délelőtt látogatást, aki nagyon örült, hogy láthatja unokáját, és az ő örömén nem halványíthat az sem, hogy az anyuka furcsállta, hogy vele érkeztem... Szerintem meg a világ legtermészetesebb dolga, hogy nagyinként nem elégedett meg a múltkori egy látogatással amit külföldi tartózkodásom alatt Édesapámmal tettek az unokájuknál. 

Szóval délelőtt a Nagymamával látogattuk meg ( ebben bevallom benne volt az is, hogy a feszültséget csökkentsem, ne legyek az anyukával kettesben, ne tegyem ki magam az irántam tanúsított kiszámíthatatlan viselkedésének ) délután pedig visszatértem egyedül... ami azért indított lavinát...

Reggel ugyanis a volt férjjel megjelentünk a gyámügyön intézni a lányom hivatalos dolgait, így az  a vélelmezett apaság megdöntését és az apasági nyilatkozatom érvényesítését.... és már "megbiztattak" hogy ez fél-egy évet fog igénybe venni....bár nem nagyon értem, hogy miért.... de hát ahogy mondani szokták, az igazságszolgáltatás malmai lassan őrölnek".

Az anyukának nem igazán tetszett, hogy mindezt elindítottuk...., hogy miért azt ő tudja, hiszen ez szerintem legalábbis és a jelenleg apaként bejegyzett volt férj szerint is időszerű volt és az anyuka nem igazán hozta fel az elmúlt hónap során, hogy miképp és mikor óhajtja elindítani ezt a folyamatot.

"Kikéri magának", hogy intézni kezdtük.... 

Sajnos akár tetszik neki akár nem, az Édesapja vagyok a kislánynak, és a lehető leghamarabb rendezni szeretném a hivatalos dolgokat, már ahogy a magyar bürokrácia ezt időben lehetővé teszi.

Azt gondolom, ennek a lépésnek a megtétele inkább segítség volt, hiszen nem neki kellett utána járni a dolgoknak.... neki ha (---és ez, úgy tűnik erősen ha ).... úgy gondolja akkor a legközelebbi látogatásomkor Édesanyám vigyáz az unokájára és elviszem autóval a hivatalba, hogy együttműködését kifejezze....de mintha ez nem igazán lett volna számára tetsző ötlet.... ma kiderül....

Így vagy úgy...azaz közösen aláírt apasági nyilatkozattal vagy apasági per útján de a kislányom érdekében végigviszem a folyamatot. 

Nem az apa státuszért, hiszen ez a csöppség papírforma nélkül is imádnivaló.... hanem azért, mert felelősséggel gondolkodom, és rendben kell lenni a dolgoknak a gyerek körül.

És csak csendesen jegyzem meg, hogy kilátásba helyezte azt is, hogy meg sem nevez apaként és a felügyeleti jogomról is le akart mondatni... ezek után mégis mit gondolt, ölbe tett kézzel megvárom, míg a saját feje után menve intézi a dolgokat?

A csöppség iránti szeretetem nem a papír függvénye....de adódhatnak az életben olyan előre nem látott események stb amik miatt rendezni kell a gyerek érdekében az ilyen dolgokat.

Ezen a hétvégén reményeim szerint találkozik a két gyermekem....a lassan felnőtt korba lépő Fiam és a kishuga .... 

Szívemnek kedves pillanat lesz. 

Mindazonáltal nem vagyok nyugodt és nem tudom magam átadni teljesen az örömnek, hiszen nem tudhatom melyik pillanatban mi vált ki feszültséget, és mi vár ránk az elkövetkező hónapokban.

Egyet tudok, hogy aktív, működő kapcsolatot szeretnék, akarok a kislányommal, részt venni az életében amiképp csak tudok, és figyelni a nevelésére, fejlődésére, ki is venni benne a részem amiképp tudom, vagy szükségét látom. 

Csak remélem, hogy az idő haladtával megnyugszik az Édesanya a rég várt  csoda beteljesülésében és az ösztönös vagy pszichés reakcióit amivel az anyaságát védi talán ...felváltja valami stabilabb reagálási-, viszonyulási mód. Talán rájön, hogy a gyerek körül én nem vagyok közellenség.... hanem szülő, mint ő, aki szeretettel, féltéssel, gondoskodással tekint a kislányunkra.
Hasonlót az egyik fórumon is megfogalmazott valaki.... ( " Szerintem is jól jönne egy pszichológus a volt párodnak, nem lehet könnyű a múltját, az új kapcsiban mégis csak sikerült dolgot feldolgoznia. Lehet, azért haragszik rád, mert ő a volt férjétől akart volna gyerekeket, családot, de nem sikerült, pedig mindent megtettek. És igazságtalannak érzi, hogy mire felrúgott mindent, egy újabb, esetleg részéről lazább kapcsolatban sikerült a spontán teherbeesés. Nem személyed ellen van, csak a vele történtek kavarták fel kellőképpen. Lehet, hogy a válása után te jól jöttél neki, de nem szeretett úgy igazán. Az ajándékba kapott babát meg akarta, ami érthető is a több lombikos kudarc után. Esetleg, emiatt szeretné kisajátítani a picit is. Nem biztos, csak ezt gondolom ennyi info után. Sajnálom őt is, de téged is. Jogod van a gyermekedhez neked is. Minden jót, jó egészséget és minél jobb megoldást kívánok nektek! :)" )
---- így talán nem holt ötlet, hogy valamit változik majd a dolog...csak addig nekem kell valamiképp cérnával bírni a stresszhelyzeteket, ami nem mindig könnyű.... túl sok(k) már amit az elmúlt lassan egy évben átéltem....

Különélő apaként a hétköznapok

Több ezer kilométerre könnyebb volt  a különélő apaság a napi szintű megélése.... a kilométerek csökkentek cirka százra... és bár legszívesebben azonnal rohantam volna, hogy karjaimba vegyem, lássam kislányom, akit immár több mint egy hónapja láttam....de nem volt könnyű eljutnom lelkileg a telefonhívásig, hogy egyeztessek az anyukával, mivel előre tudtam, hogy ez nem két ember megbeszélt, kölcsönösen alkalmas időpontja lesz, hanem ahogyan ő "diktál"...és nekem egyelőre legalábbis ebbe bele kell mennem.
Feltolultak bennem ismét akárcsak annak az emlékei, mikor a kórházból kivittem őket.... az, amiképp beszél velem...., hogy a szerencsés megérkezés érdekében kérnem kellett, hagyjon, hogy vezethessek...mert a vérnyomásom már az egekbe szökött a kritizálástól, elégedetlenkedéstől stb....
Aznap láttam gyermekem, másnap visszautaztam a munkahelyemre, és kétezer kilométerre ( próbáltam ) hagyni mindent.
Persze nem lehetett... mégis könnyebb volt, hogy nem más korlátoz abban, hogy kislányommal legyek, hanem a távolság.
Akár akarom, akár nem, még mindig túl fájdalmas nekem, hogy nem egy családként éljük meg ezeket a napokat stb.... akár itthon, akár abban a külföldi városban ahol dolgozom együtt élve.
Azt persze értem és elfogadom, ha egy kapcsolat nem működik, akkor a családi élet sem....de hogy ez nálunk miért alakult így, azt most nem kezdem újra magamban sem boncolni, hiszen ennek csak az anyuka a megmondhatója..... a mód, amiképp intézte.... az mindenképp hagy maga után némi kivetni valót,.... de a baj, hogy talán mégsem maximálisan a várandósság alatt rakoncatlankodó hormonok a felelősek a viselkedéséért.
A lényeg az lenne, hogy a kislányunk körül emberi mód szülők tudjunk lenni különélve is, hiszen neki mindkettőnk szeretetére és gondoskodására is szüksége van.
Az elmúlt hónapban egy fotót, egy videot nem láttam  csöppségemről.... noha megoldottam, hogy  egy fényképezőgépet és az addig készült fotókat is eljuttassam az anyukának.
Időnként telefonáltam, hogy tudjak róluk / legszívesebben ezt naponta többször tettem volna, de .... /.... ilyenkor szívesebben beszéltem a segítségképp náluk tartózkodó anyai nagymamával, aki egyébként más országban, majdnem ezer kilométerre lakik....
Aznap, mikor betöltötte az egy hónapot, rögtön reagált az anyuka a jókívánságaimra.
Időközben a szüleim is meglátogatták egy vasárnapon, hiszen alig várták, hogy láthassák az unokájukat.... fájlalják, hogy nem közelebb ( akár az én itthoni házamba ) költöztek, hisz akkor tudnának segíteni bármiben és gyakrabban is láthatnák....így a fotóját tették ki otthonukban és a feltétel nélküli elfogadás példájaképp kezelik a helyzetet, az unokát a történtek ellenére.
De e a jelen az anyuka önhatalmú döntése, és már így van.

Itthonlétem alatt vár ránk a hivatalos dolgok rendezése is... hiszen papírforma szerint még a volt férj az apa....
Terveink szerint együtt megyünk be a napokban az illetékes gyámhivatalba, hogy elindítsuk az eljárást a vélelmezett apaság megdöntésére és  az apasági nyilatkozat megtételére.
Igen, ez utóbbi az anya aláírásával érvényes, azonban amennyiben nem írja alá, marad számomra az apasági per indítása.
Ezzel a hivatalos eljárással a családi név használatának kérdése is felmerül, melyben várhatóan nem fogunk egyet érteni, de a magam részéről egy korrekt mindenki felé lojális megoldásban kiegyezem. Nem konfliktus gerjesztés a cél.
Természetesen nem bírói pecsétre várok, hanem ahogyan eddig is, úgy ezután is anyagilag is támogatom rendszeresen és rendesen, az anya számlájára utalva pénzt.
Volt itt egy bejegyzésem, hogy a jó apuka aki hiányzik.... ez biztosan a jó kislányok ismérve is, mert bevallom férfiasan, én vagyok az első férfi akinek ez a kisleány elcsavarta a fejét rendesen és bár csak a kórházban és utána -- az ő és nem a mi - otthonukban láttam összesen pár órát talán...de nagyon hiányzik....

Húsvét vasárnap reggel megejtettem a telefonhívást.... és idézem: " kedd reggeltől bármikor mehetek"....
Tudomásom szerint  most az apai nagyapa is itt van náluk látogatóban akivel nem akkora gond, hogy nem találkozom, mert kapcsolatunk alatt is elzárkózott a beszélgetéstől, és bár a kislányom életének első éjszakáján készített videokat, képeket is elküldtem az ő e-mail címére ( összesen vagy tizet ) egy azaz egy db "köszönöm" nem érkezett válaszképp....
Ami azt gondolom, nem az én bizonyítványom.
Mindezzel együtt... kegynek érzem, kinyilatkoztatásnak az "engedélyt".... ez idővel talán tompuló keserűség, de most feltépődött bennem sok minden.

Szervezem a hivatalos ügyintézést a volt férjjel / akivel a történtek ellenére baráti maradt a kapcsolatom /.... és azt hiszem, megkérem Édesanyám, hogy tartson velem "babanézőbe"  / bár ezt ugye valami ismerős gyermekéhez teszi az ember és nem a sajátjához.... de ez van :(  /, hogy csökkentsem majd a helyzet feszültségét talán és ne tegyem ki talán magam az anyuka felém tanúsított magatartásának, ezáltal kislányom is kíméljem a körülötte levő feszültségtől.

Vettem egy csini kis igazi kislányos rucit ami ugyan nyári ( egyszer csak lesz az idén is ), de 0-6 hónapos korig méretezett.... így talán még láthatom is benne.... kérdés hova fajul majd mindaz amit a gyermek körül rendbe kell tennünk és mindezt miképp vezeti le a gyermekkel való kapcsolattartásomon az anyuka....
De legyek optimista....

Azt nem tudom mire, de ám legyek.