Kicsi Nőknek és nagyoknak ...

Apró, de jelentős része lett életemnek egy két hete született kicsinyke Nő  ... , aki most még csak engem csavart az ujja köré, de ha felnő... ki tudja, milyen nagy taktikus, játékos lesz....
No de remélem, az egyenesség, a tisztesség és a másik ember becsülése értékrendként majd beleivódik  egyéniségébe...
Az élet körforgása a  születéstől sok új szerep és feladat elé állítja az embereket.... a Kisleány felnő...és a gyermekből/unokából valaki barátnője, társa, partnere ...felnőtt Nő majd feleség, meny ...anya lesz jó esetben.....
Mindehhez egy gyermeknek szüksége van arra, hogy az őt körülvevő felnőttek, minták hatásaiból kialakulhasson a saját értékrendje, egyénisége....még ha nem is együtt élő szülőkkel, de mégiscsak fontos a háttér egész életünkben a család, azok, akikre támaszkodhatunk így vagy úgy.
Életünk első Nője az "Anya csak egy van" örökérvényű kitétele, akinek egész életünkben a kisfia leszünk... és ez egy időben bár talán zavaró...de később mégis oly nagy biztonságot adhat.... mikor talán túl az óvodai hajhúzós szerelmen felnőttként a Nő összetöri szívünket ... vagy mi az övét... hisz  ez a játék kiszámíthatatlan és csak a szerencséseknél végződik abszolút happy-vel....
Talán azoknál, akik  nem csak életkoruk szerint felnőttek, hanem a feltétel nélküli szeretet, elfogadás, fair viselkedés már természetes....
Nemrég olvastam a  drága facebookon  egy elgondolkodtató szösszenetet...

"...Úgy hallottam, hogy te egy jó játékos vagy. Szóval játsszunk! Beszélgessünk, veszekedjünk, találkozzunk. Írjunk egymásnak jó reggelt és jó éjszakát üzeneteket. Sétáljunk együtt, varázsolj el. Aggódjunk egymásért, szívassuk egymást, ellenőrizhetjük egymást. Adjunk egymásnak beceneveket, emlékeket. Meséld el a titkaidat, bízz bennem falak nélkül. Telefonáljunk át az egész éjszakát. Tegyük féltékennyé a másikat, csókolózzunk és ölelkezzünk mintha többről szólna. És, hogy ki veszít?! Aki először lesz szerelmes..."

Hiszem, még mindig hiszem, főleg  a gyermekeim miatt, a fiam és a lányom miatt is hinnem kell, hogy ez nem feltétlenül veszteség.... 

De ma ez a csokor hóvirág ...persze csak virtuálisan  Édesanyámé, Lányomé. A nőké akik gyermekeim édesanyja, és  a Nagyiké.

És természetesen minden Nőé akik édesítik vagy keserítik életünket de semmiképp nem létezhetnénk nélkülük.... sem Nőnapon sem a hétköznapokban....

  

Apa lettem

Néhány nap alatt "más színű lett a világ"

2013. február 22. napon a dél körüli órákban a munkám miatt New Yorkból Londonban landoltam épp, mikor értesültem róla, hogy kislányom a vártnál hamarabb aznap hajnalban/reggel megszületett... 
Néhány óra múlva már a budapesti járattal szó szerint repültem hozzá és 22 óra 10 perckor már a kórház portását agitáltam, hogy ha átrepültem a fél világot, hogy láthassam, nehogy már ő ne engedjen be.....
Most mit mondjak? 
... minden szó elfogultnak tűnhet... Gyönyörű, nyugodt baba.... és ami a leglényegesebb: egészséges, attól eltekintve, hogy kissé nehezen áll át pocaklakó mivoltából a földi életre...de ez csak átmeneti apróbb probléma. 
Mindenben támogatom az anyukát a kórházban töltött napok alatt és utána is...noha ettől érezhetően nem változik emberileg az a stílus, amivel a terhesség kezdete óta hozzám viszonyult...pedig a csöppség miatt szülőként csak együtt kellene működnünk....

Így az öröm mellett továbbra is kérdőjelek halmaza a miképp tovább....

Az első napok benyomásai és történései dióhéjban a repülés, a másik időzónából való átállás nehézségei mellett szólnak arról hogy "az örömhöz is erő és idegek kellenek"... s míg az első találkozáskor a babára várva az anyuka is igényt tartott a simogatásomra, nyugtatásomra.... másnapra visszatért az az arc, amit a terhesség alatt mutatott.... s bár a legjobb szándékkal figyeltem minden szavát, mire lehet szüksége és a következő látogatásomig be is vásároltam mindent számára a komfortérzéstől a kismamáknak való homeopátiás fogkrémen át a mellbimbóvédőig....  kaptam volna inkább semleges tudomásulvételt a törődésért semmint a kritizálást, az elégedetlenkedést.... 
Mikor az első anyatejjel történő etetést kihányta a kislány - valószínű még a születés közben nyelt magzatvíz hatására és átvitték éjszakára az intenzív osztályra.... hívott az anyuka... fél órákat beszélgetve próbáltam nyugtatni...azzal együtt, hogy emberileg nem tetszett a stílus amivel mindezt reagálta.... és gondolnám, hogy az aggódás és a tehetetlenség hangja volt.... ha nem ez lenne a jellemző felém való viszonyulásában a terhessége alatt... ellentétben az előtte megéltekkel....
Felmerül a dilemma, hogy eddig azért nem álltam jobban apai jogaim illetően a sarkamra, mert ugye mindent ami nem az ő tetszése, óhaja szerinti szó, elképzelés, tett volt, azt elég nagy  felháborodással reagálta le és ennek én nem akartam kitenni sem őt sem a babát.... most az jön, hogy szerencsés esetben tudja szoptatni, és nehogy stresszeljen  és ez a az anyatej minőségének rovására menjen, hiszen annyit hall erről az ember..... de valahol ott a kérdés, hogy mert a kislányom és ő ugye egyfajta szimbiózisban élnek majd.... ha a gyermekre tekintettel akarok lenni, hogy semmiféle düh stb ne rajta csapódjon, akkor miképp fogok valaha is a kissé tiport apaszerepemnek teret nyerni? Ezzel, hogy mindig meg van a jó ok arra, hogy kíméljem a babát közvetve és őt... ezzel nem ártok-e hosszú távon a babának és magamnak? Mi az a pont, határ ahol egészséges és emberi keretek között természetesen de a hosszabb távú érdeket kell szem előtt tartanom a jelennel szemben?