Különélő apaként a hétköznapok

Több ezer kilométerre könnyebb volt  a különélő apaság a napi szintű megélése.... a kilométerek csökkentek cirka százra... és bár legszívesebben azonnal rohantam volna, hogy karjaimba vegyem, lássam kislányom, akit immár több mint egy hónapja láttam....de nem volt könnyű eljutnom lelkileg a telefonhívásig, hogy egyeztessek az anyukával, mivel előre tudtam, hogy ez nem két ember megbeszélt, kölcsönösen alkalmas időpontja lesz, hanem ahogyan ő "diktál"...és nekem egyelőre legalábbis ebbe bele kell mennem.
Feltolultak bennem ismét akárcsak annak az emlékei, mikor a kórházból kivittem őket.... az, amiképp beszél velem...., hogy a szerencsés megérkezés érdekében kérnem kellett, hagyjon, hogy vezethessek...mert a vérnyomásom már az egekbe szökött a kritizálástól, elégedetlenkedéstől stb....
Aznap láttam gyermekem, másnap visszautaztam a munkahelyemre, és kétezer kilométerre ( próbáltam ) hagyni mindent.
Persze nem lehetett... mégis könnyebb volt, hogy nem más korlátoz abban, hogy kislányommal legyek, hanem a távolság.
Akár akarom, akár nem, még mindig túl fájdalmas nekem, hogy nem egy családként éljük meg ezeket a napokat stb.... akár itthon, akár abban a külföldi városban ahol dolgozom együtt élve.
Azt persze értem és elfogadom, ha egy kapcsolat nem működik, akkor a családi élet sem....de hogy ez nálunk miért alakult így, azt most nem kezdem újra magamban sem boncolni, hiszen ennek csak az anyuka a megmondhatója..... a mód, amiképp intézte.... az mindenképp hagy maga után némi kivetni valót,.... de a baj, hogy talán mégsem maximálisan a várandósság alatt rakoncatlankodó hormonok a felelősek a viselkedéséért.
A lényeg az lenne, hogy a kislányunk körül emberi mód szülők tudjunk lenni különélve is, hiszen neki mindkettőnk szeretetére és gondoskodására is szüksége van.
Az elmúlt hónapban egy fotót, egy videot nem láttam  csöppségemről.... noha megoldottam, hogy  egy fényképezőgépet és az addig készült fotókat is eljuttassam az anyukának.
Időnként telefonáltam, hogy tudjak róluk / legszívesebben ezt naponta többször tettem volna, de .... /.... ilyenkor szívesebben beszéltem a segítségképp náluk tartózkodó anyai nagymamával, aki egyébként más országban, majdnem ezer kilométerre lakik....
Aznap, mikor betöltötte az egy hónapot, rögtön reagált az anyuka a jókívánságaimra.
Időközben a szüleim is meglátogatták egy vasárnapon, hiszen alig várták, hogy láthassák az unokájukat.... fájlalják, hogy nem közelebb ( akár az én itthoni házamba ) költöztek, hisz akkor tudnának segíteni bármiben és gyakrabban is láthatnák....így a fotóját tették ki otthonukban és a feltétel nélküli elfogadás példájaképp kezelik a helyzetet, az unokát a történtek ellenére.
De e a jelen az anyuka önhatalmú döntése, és már így van.

Itthonlétem alatt vár ránk a hivatalos dolgok rendezése is... hiszen papírforma szerint még a volt férj az apa....
Terveink szerint együtt megyünk be a napokban az illetékes gyámhivatalba, hogy elindítsuk az eljárást a vélelmezett apaság megdöntésére és  az apasági nyilatkozat megtételére.
Igen, ez utóbbi az anya aláírásával érvényes, azonban amennyiben nem írja alá, marad számomra az apasági per indítása.
Ezzel a hivatalos eljárással a családi név használatának kérdése is felmerül, melyben várhatóan nem fogunk egyet érteni, de a magam részéről egy korrekt mindenki felé lojális megoldásban kiegyezem. Nem konfliktus gerjesztés a cél.
Természetesen nem bírói pecsétre várok, hanem ahogyan eddig is, úgy ezután is anyagilag is támogatom rendszeresen és rendesen, az anya számlájára utalva pénzt.
Volt itt egy bejegyzésem, hogy a jó apuka aki hiányzik.... ez biztosan a jó kislányok ismérve is, mert bevallom férfiasan, én vagyok az első férfi akinek ez a kisleány elcsavarta a fejét rendesen és bár csak a kórházban és utána -- az ő és nem a mi - otthonukban láttam összesen pár órát talán...de nagyon hiányzik....

Húsvét vasárnap reggel megejtettem a telefonhívást.... és idézem: " kedd reggeltől bármikor mehetek"....
Tudomásom szerint  most az apai nagyapa is itt van náluk látogatóban akivel nem akkora gond, hogy nem találkozom, mert kapcsolatunk alatt is elzárkózott a beszélgetéstől, és bár a kislányom életének első éjszakáján készített videokat, képeket is elküldtem az ő e-mail címére ( összesen vagy tizet ) egy azaz egy db "köszönöm" nem érkezett válaszképp....
Ami azt gondolom, nem az én bizonyítványom.
Mindezzel együtt... kegynek érzem, kinyilatkoztatásnak az "engedélyt".... ez idővel talán tompuló keserűség, de most feltépődött bennem sok minden.

Szervezem a hivatalos ügyintézést a volt férjjel / akivel a történtek ellenére baráti maradt a kapcsolatom /.... és azt hiszem, megkérem Édesanyám, hogy tartson velem "babanézőbe"  / bár ezt ugye valami ismerős gyermekéhez teszi az ember és nem a sajátjához.... de ez van :(  /, hogy csökkentsem majd a helyzet feszültségét talán és ne tegyem ki talán magam az anyuka felém tanúsított magatartásának, ezáltal kislányom is kíméljem a körülötte levő feszültségtől.

Vettem egy csini kis igazi kislányos rucit ami ugyan nyári ( egyszer csak lesz az idén is ), de 0-6 hónapos korig méretezett.... így talán még láthatom is benne.... kérdés hova fajul majd mindaz amit a gyermek körül rendbe kell tennünk és mindezt miképp vezeti le a gyermekkel való kapcsolattartásomon az anyuka....
De legyek optimista....

Azt nem tudom mire, de ám legyek.