Apához/Bartos Erika

Jelenemben így-úgy zajlanak a hétköznapjaim melyeket áthat a kislányom hiánya...

ez egyszerűen csak aranyos

Névtelen hozzászólónak válaszolva....

Az élet születése és kérdések sora    

                                                          című bejegyzésemhez hozzászólás érkezett, mely bennem  felveti annak érzetét, hogy a magát nem vállaló hozzászóló nem kicsit szelektíven olvasta el a Történetem, de minden vélemény  vélemény...azonban jobbnak látom így, bejegyzésben megválaszolni.

megjegyzés:

Névtelen 2013. április 28. 21:27

Úgy gondolom, hogy amit leírt, az nem a teljes történet. Egy nő nem dönt csak úgy, hogy egyedül nevelje a gyerekét. Ha jól értettem, külföldön dolgozik, alig van itthon. Akkor hogy is valósult meg az ön által emlegetett felhőtlen párkapcsolat? Távkapcsolatként? Higgye el, 3 hónap semmi, főként, ha nem éltek együtt. Gyermekének anyja valószínűleg a kicsi fogantatása előtt sem bízott meg önben eléggé ahhoz, hogy közös gyerekvállalásra gondoljon. Ezen el kéne gondolkoznia. Azt írta, hogy a terhes anyukával hét héten át egy szót sem váltott. Ha igazán családot akart volna, nem próbálkozott volna legalább egy kicsit is? Egy terhes nő mit gondolhat ebben a helyzetben? Magára hagyták. Ez nem hormonok kérdése. A dologban nem kéne csak az anyát hibáztatnia. Talán ha magába nézne az önsajnálat helyett, és hibáit felismerve 180 fokos fordulatot venne a nézőpontja, legalább a gyermekével való kapcsolatát megmenthetné.

 Válaszom:

Nagyon köszönöm a véleményét!

Ha két ember közt megvan a szükséges kémia (ami nemcsak szex, hanem mentális összhang is!) nem számít sem tér sem idő, mert mindent megoldanak és elkövetnek az előbbi érdekében.

Közös gyerek vállalásról szó meg véletlenül sem eshetett, hiszen meddőségét orvosilag igazolták, bár részemről tényleg elhangzott, hogy úgy gyerekkel, mint anélkül tudom szeretni és elképzelni az életem vele, ami annak rendje és módja szerint le is verte nála a biztosítékot.

A közös család érdekében felajánlottam saját házmat ill. azt hogy feladom a külföldi szerződést és hazatelepszem, hogy vele/velük lehessek. 

Kérdés: ezerből hány nő utasítja el egy kulcsrakész otthon lehetőségét? Hány várandós nő cserélne vele helyett azonnal, csakhogy születendő gyermeke feje fölött biztos fedelet tudhasson? 

A három hónapot megelőzően, tényleg legalább 8-10 évre tehető vissza ismeretségünk, ennyi idő alatt csak tisztába lehet lenni egy ember értekéivel/erényeivel, nem?

Ő pontosan tudta, hogy bízhat bennem, és most is jól tudja, hogy a gyerekért akkor is mindent meg fogok tenni ha kitette a szűrömet. 

Avatott szakmai körökben ennek manipuláció a neve, akár tudatos akár nem.

Magára hagytam? Biztos így volt. És hol vannak a barátai? Miért nem ismerek egyet sem? Nekem elég volt a szűk 3 hónap, hogy minden számomra fontos embernek bemutassam, még akkor is ha ez több országot fedett le.

Magára hagytam?

A terhesség első három hónapjában éjt nappallá téve vettem körül szeretetemmel/szerelmemmel, törődésemmel, gondoskodásommal, amire már már emberileg tűrhetetlen volt a reagálás....

Jelzem, a férfi, az apa is ember..és csak mert gyermeket vár a szeretett nő, mindent  talán nem kell eltűrni, elviselni....
.... mikor egészségem rovására kezdett menni a stressz, akkor volt az ön által kiemelt hét hét szünet, ami után kedvesen kértem, hogy ha már megnyugodott, feldolgozta a nem várt csodát, a babavárást, akkor beszéljük meg dolgainkat....

Nagyon szeretném megtudni mi a helyes viselkedési előírás arra az esetre, mikor azt érezzük, hogy segítőkész és megértő hozzá állásunk csak öngerjesztő indulatot és irritációt szül a másikban? És akkor fokozva azzal, hogy a másik fél egy várandós kismama vagy éppen egy gyermeket saját tulajdonként kezelő anyatigris?

Hormonális? Nyilván nem az, mert akkor azóta elmúlt volna. Hasonló viselkedésnek sokkal mélyebbre nyúló gyökerei vannak...  

Hibáztatás? Magamon kívül abszolút senkit sem hibáztatok, na jó, eleinte talán megviselt a szerelmi csalódás, és nagyon remélem legalább azt nem cáfolja meg senki, hogy igazán szerettem. 

De köszönhetően egyrészt a barátaimnak, másrészt az ismeretlen fórumozóknak, vettem a fáradságot és elkezdtem mélyebbre ásni.... és aki keres az talál. És aki felismerésre lel, az megnyugszik és megbékél, mert megérti, hogy nem is történhetett volna másképp. 

Nem hibáztatok és nem is ítélkezem. Elfogadom a helyzetet és próbálom a legtöbbet kihozni belőle szem előtt tartva annak a kis csöppségnek az érdekeit aki nem tehet róla, hogy milyen körülmények közé született annak ellenére, hogy várva várt babának számított.

És még két utolsó kérdés a párbeszédre való megtett vagy elmulasztott próbálkozásaim ( pl..:  itt és itt ) kapcsán: 

• nevezhető-e egyáltalán párbeszédnek, mikor a másik fel magából kikelve kiabál vagy förmed?

•  meddig lehet úgy beszélgetni valakivel, hogy csak az a jó ami a másik agyából pattan ki?  

Végezetül, szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy a lányommal való kapcsolatom egyáltalán nem függvénye az anyjával való remek viszonyunknak, hiszen mindezek ellenére már az első éjszaka ott voltam mellette, én vittem haza három naposan a kórházból, hat hetesen is ott voltam mikor három napot Heim Pál kórházban töltöttek. Jelenlétem nyilván ekkor is irritációt eredményezett, és ezentúl is azt fog de igyekszem állni a sarat nem engedve, hogy az érzéseim és a normál reakcióim felőröljenek. 

És továbbra is minden jó tanácsot véleményt meghallgatok és szeretettel fogadok....akár fórumon, itt a blogban vagy a facebook oldalamon.